Ebben a rövid esszében a kultúra felszíni tájainak és mélyszerkezetének azon átalakulásáról szeretnénk beszélni, amelynek a mesterséges intelligencia korántsem kizárólagos, de fontos következménye és alakítója egyben. Annak érdekében, hogy a mesterséges intelligencia (AI, MI) megjelenésének és hatásának valódi tétjeit és természetét megérthessük, mindenekelőtt érdemes abból a tételből kiindulnunk, mely szerint olyan változás részesei vagyunk, melynek során alapvetően új módon szerveződő és működő, átfogó technikai / kulturális szövedék születik és formálódik, átrendezve technika és kultúra korábbi fogalmainak jelentését, határait és viszonyát is.

 Az AI nem az ember világhoz való viszonyának új eszköze, hanem új módja. Amit elérhetővé tesz, feltár, megmutat, már nem a korábbi világ, hanem valami minőségileg is más és új horizont. Célszerű itt hangsúlyozni a médiafilozófiai alapvetést, mely szerint a „világ” (az „én”-hez és a „Mások”-hoz hasonlóan) nem létezik önmagában, intakt módon, hanem az érzékelő / értelmező ember hozzá fűződő viszonyában jön létre. Mégpedig az érzékelést és értelmezést aktuálisan lehetővé tévő eszközök és közegek, azaz médiumok aktív közreműködése által.

A „világ”, az „én” és a „Mások” eszerint a velük kapcsolatban kialakítható viszonyokat meghatározó eszközök és közegek (vagyis médiumok) teljesítőképességétől döntő mértékben függő értelmi alakzatok, szimbolikus konstrukciók.

Érdemes ezen a ponton röviden kitérni az „eszköz” és a „közeg” különbségére. Mindkettő kapcsolatokat hoz létre / tesz lehetővé: „kitöltik” az ember és a világ, az ember és önmaga, az ember és a Másik közti teret. Lényeges különbségük azonban, hogy az eszköz mindezt alapvetően technikai szinten teszi, az érzékelést segíti, a közeg viszont jelentős mértékű kulturális komponenst is tartalmaz, vagyis az értelmezést is nagy mértékben meghatározza. Eszköz és közeg fogalmai egy skálára utalnak, melynek egyik végpontján a technika, másikon a kultúra helyezkedik el. A médiaelmélet eddigi megközelítései azt sugallják, hogy minden médium ezen skála valamely pontján elhelyezhető, valamilyen arányú szövedéke technikának és kultúrának.

A mesterséges intelligencia-alapú alkalmazások lényeges újdonsága egy mondatban összefoglalva, hogy bennük és általuk a technika maga válik kultúrává, a kultúra pedig technikává. Ha nem is lehetetlenné, de értelmetlenné válik a két fogalom elkülöníthetősége.

Az önszabályozó, önmagától (és tőlünk) tanuló algoritmus totalizált közeg, amely felszámolja a fenti skálát, amennyiben teljesen felmondja az eszköz pozícióját. Az eszköz csak valakinek a kezében, valaki számára válhat eszközzé: a mesterséges intelligencia eltörli (pontosabban átveszi) ennek a valakinek a pozícióját. Nem valakit (vagy valamit) érünk el általa, nem közvetít, hanem totális mértékben létrehoz. Nem hidat épít a világhoz. Önmaga a világ, önmaga a „valaki”, amelyet elérhetővé tesz. Értelmezhetetlenné válik eddigi médium-fogalmunk, miszerint a médium a megismerés, értelmezés olyan köztes tere, amely lehetővé teszi a szubjektum-szubjektum illetve szubjektum-objektum viszonyokat.

 Az AI példája megmutatja, miként számolódik fel a köztes tér és az általa megközelíthető Másik (akár objektum, akár szubjektum, akár horizont) fogalma. Az AI egyszerre köztes tér, objektum, szubjektum és horizont. A megkülönböztetéseknek nincs értelmük.

Mindezeken túl az AI aktív is, vagyis kommunikációs partnerként tűnik fel velünk szemben. Olyan technikai képződmény, amely saját jogú kulturális cselekvőként jelenik meg, puszta létével tagadva meg az értelmet kifejező, létrehozó és működtető kulturális / társadalmi cselekvés korábban kizárólag az emberhez, az emberi értelemhez kötött fogalmát. Olyan pontra érkezünk ezen az úton, ahol tarthatatlanná válik a feltételezés, mely szerint a valóság elsődleges közege az emberi értelem, ahogyan – mindezzel összefüggésben – tarthatatlanná válik a feltevés is, miszerint a kultúraalkotás és -használat alapvetően az ember jellemzője és privilégiuma lenne.

A technikával összeolvadt kultúra ebben az esetben már önmagát generálja. Értsük ezt jól: a kultúra mediatizációjának végpontja ez, ahol médium és üzenet, tartalom és forma, objektum és szubjektum megkülönböztetései érvényüket (és működőképességüket) veszítik.

Nem teljesen ismeretlen vidék, ami itt a szemünk elé tárul: mások mellett a transzhumanizmus / poszthumanizmus diskurzusai - messze nem kizárólag az AI felől érkezve – egy ideje keresik már itt az új fogalmakat és modelleket, a valóság korábbi kulturális formák által előállított alapszerkezetének újabb, érvényesebb alternatíváit: ilyenek a „nonhumán”, „poszthumán”, „hibrid” elméletek például. Közös kiindulópontjuk, hogy nem-dualisták, tagadják a következő dichotómiák (illetve az azok alapján létesülő kulturális mintázatok) meghatározó mivoltát: értelmes / értelmetlen, organikus / anorganikus, kultúra / természet, ember / állat, ember / gép, szubjektum / objektum.

Ezen a ponton csak jelezni szeretném, hogy a poszthumán / transzhumán diskurzusokat megidézve megérkeztünk az AI értelmezésének egy lehetséges kontextusához és ezzel együtt egy fontos, párhuzamos kérdéskörhöz is. Az AI-t mindenképpen az emberi tevékenység, az emberi értelem, a kulturális létezés „belsejéből” előtörő jelenségként értelmezhetjük. Ha valami teljesen biztos vele kapcsolatban, az mindenképpen az, hogy nem természeti jelenségről van szó.

Ugyanakkor az imént említett diskurzusok pontosan a jelzett fogalmiság segítségével elsődleges problémaként próbálják értelmezni egy másik, a kulturális létezéshez képest külső(nek tűnő) szféra válságjelenségeit: a természeti környezet krízisét. Elegendő itt talán specifikusan az antropocén kulcsszava köré rendeződő újabb modellekre és vitákra, a jelentősebb szerzők közül Bruno Latour vonatkozó munkásságára utalnom, aki szerint az „ökológiai” kifejezést az eltávolítás, a határvonás, a megkülönböztetés eszközeként használjuk. Valami „ott kint” lévőre utal, de Latour hangsúlyozza, valójában nincs olyan, hogy „ott kint”. Egy nagy jelentőségűvé vált szövegében pontosan ugyanazok az alapfogalmak (objektum, szubjektum, világ, cselekvés, megkülönböztethetőség) szinte pontosan ugyanazon okokból és módon problematizálódnak, mint ahogyan az AI kapcsán láttuk korábban. Érdemes ezért kicsit hosszabban idéznünk Latour 2014-es, „Ágencia az anptropocén korában” című előadását:

„... Az objektivitás képzetét teljesen felforgatta az emberek jelenléte a leírásra váró jelenségben és a megoldására hivatott politikában. [...]

Míg a science studies korábbi feladata az volt, hogy megértse a tudósok tevékeny szerepét a tények konstrukciójában, most új probléma merült fel: hogyan érthetjük meg az ember ágenciájának tevékeny szerepét a tények konstrukcióján túl egyáltalán annak a jelenségnek [a globális éghajlatváltozásnak – T.B.] a létezésében, amely jelenséget ezek a tények próbálnak megalapozni. [...]

A Föld azonban egy másik radikális értelemben sem „objektív” többé: nem helyezhető kellő távolságra és nem fosztható meg az Ő embereitől. Az emberi működés mindenütt szembetűnő – a tudás előállításában éppen annyira, mint annak a jelenségnek az előállításában, amelyet ezek a tudományok hivatottak jegyzékbe venni.”

Bruno Latour: Ágencia az antropocén korában. PRAE 2017/1

Nincs distancia, nincs környezet – „természet” és „társadalom” éles, valós, ontológiai érvényű, meghatározó erejű megkülönböztetése érvényét veszítette Latour szerint, mégpedig pontosan ugyanazon a korábban bemutatott módon, amely érvénytelenné tette a médium, az eszköz, technika és kultúra fogalmait is. Külön érdemes hangsúlyozni: objektum és szubjektum megkülönböztetésének és kategóriáinak diszfunkciói, valamint a cselekvés / cselekvő kategória átalakulása áll a mélyreható változások középpontjában mind a mesterséges intelligencia, mind pedig az antropocén szempontjából értelmezett környezeti krízis esetében.

Mindenképpen figyelemreméltó, hogy a kultúránk legbelső, természeti összefüggésektől, materiális feltételektől legkevésbé érintett, de a technikával összeszövődő területe és legkülső, a természeti környezettel érintkező felülete egyaránt radikális átalakulást mutat, és ezek az átalakulások ugyanazon értelmezési alakzatok és fogalmak segítségével írhatóak le: úgy tűnik, közös nevezőn vannak.

Célszerűnek látszik ezen a ponton röviden tisztáznunk, mit is értünk a kultúra fogalmán és funkcióján. Röviden: a kultúra a szociálisan, szimbolikus kódokban artikulált emberi értelem integrált rendszere, tanult, örökíthető, vitatható és relatív tudásösszesség, mely mindig a szocialitás valamilyen formájához, valamilyen közösséghez tartozik. Interszubjektív természetű és mindig relációkban artikulálódik, alapvetően három analitikus szinten: önmagunkhoz, másokhoz és a „világhoz” fűződő viszonyainkban. Szerveződésének legalapvetőbb elemei bizonyos alapfogalmak és ezek konstrukciós mintázatai, valamint a mindezek alapján szerveződő diskurzusok. Nagyjából ennyi az, ami általánosságban elmondható egy hozzávetőlegesen konszenzuálisnak tekinthető kultúratudományos minimál-definíció keretei között. Konkrétabb univerzális alapfogalmak és alakzatok nem rekonstruálhatóak – az egyes kultúrák nagyon különböző módon hozzák létre és működtetik mindezeket.

Itt és most részletesebben ki nem fejthető okokból nagyon valószínűnek tarthatjuk, hogy mind az AI, mind az antropocén-koncepciók jelezte problémák a modernitásnak nevezett, hozzávetőlegesen a 19. század közepén megszilárdult, transznacionális, a mediatizációra alapvetően támaszkodó (vagyis a technikai alapú közvetítést evidens összetevőként beépítő) kultúra sajátjai, annak konkrét szerkezetével függenek össze.

Más szavakkal azt is mondhatjuk, hogy az itt jelzett problémák és összefüggések a modernitás kultúrájának alapvető fogalmait és alakzatait tematizálják, problematizálják, miközben pontosan és hűségesen fejezik ki a modernitás legalapvetőbb élményét. Hogy ezt az alapélményt röviden meghatározhassuk, érdemes idéznünk a kérdéskör egyik legelismertebb teoretikusát, Marshall Bermant:

„[a 19. század közepén – T.B.] modernnek lenni: olyan környezetben találni magunkat, amely kalandot, hatalmat, örömöt, növekedést, a világ és önmagunk megváltoztatását ígéri, és ugyanakkor amely mindennek az elpusztításával fenyeget, amink van, amit tudunk és amik vagyunk. … A modern tapasztalat minden határt áthág: geográfiait és etnikait, osztályt és nemzetséget, vallást és ideológiát”

(Marshall Berman: All That Is Solid Melts into Air: The Experience of Modernity)

A modernitás megkülönböztetésekre épülő ellenfogalmak által igyekszik úrrá lenni a tradicionális, szilárd integráló keretek eltűnése okozta kontingencián. Ezekből a megkülönböztetésekből származnak tehát az alapfogalmak, amelyek segítségével a modernitás „felépíti” a világot, a valóságot: így működnek az egészség / betegség, rend / káosz, jogos / jogtalan stb. nagy fogalmai. Kulturális alakzattá azután mindezek úgy válnak, hogy a megkülönböztetés egyik oldala mindig úgynevezett jelölt térré válik, mely az értelemteli, érvényes (társadalmi) cselekvés számára nyitott, a másik pedig úgynevezett jelöletlen tér marad. (Ebben az értelemben lesz a kultúra jelölt, a természet jelöletlen tér például, de ugyanígy válik jelöletlen térré az őrület is.)  Ilyen jelölt / jelöletlen terek stabil kettősei eredetileg az antropocén szemléletében megkérdőjeleződő-lebomló korábban idézett megkülönböztetések is: értelmes / értelmetlen, organikus / anorganikus, kultúra / természet, ember / állat, ember / gép, szubjektum / objektum. Minden esetben az első a „jelölt”.

Amit jelen esszé rögzíteni szeretne, mindössze a következő: az AI és az antropocén jelezte problémák egyaránt arra mutatnak, hogy a jelölt / jelöletlen megkülönböztetések megváltoznak, sokszor megfordulnak. Jelöltté válik a jelöletlen vagy fordítva, röviden: érvényüket veszítik. Korábbi témáinkhoz visszatérve, a technika (AI) és a környezet (éghajlatváltozás, öko-krízis) egyszerre szabadulnak ki a jelöletlen térből, és válnak a jelölt terek (a kultúra, a szocialitás, a „társadalom”) saját jogú, aktív cselekvőivé. Technika, természet és kultúra korábban nem ismert módon szövődik össze és szivárog át egymásba, egészen újfajta szövedékkel töltve ki az ember és önmaga, ember és ember, ember és világ közti tereket, megváltoztatva a (társadalmi) valóság anyagát és szerkezetét egyaránt.

Mindez korántsem a modernitás (vagyis a kultúránk) vége. Azt ugyanis kezdeteitől jellemzi a kontingencia, bizonytalanság, változékonyság, Berman kifejezésével a „kettős értelem és gyötrelem” tapasztalata, gondoljunk csak vissza az iménti idézetre. Azok a sorok túlságosan pontosan illenek mai tapasztalatainkra mind az önértelmezés, vagyis az identitás szintjén (gondoljunk az identitáspolitikák kortárs harcaira), mind a szocialitás kategóriáinak vonatkozásában (gondoljunk a család, a nemzet, az állam, a határ, a szövetségi rendszerek fogalmai alapján dúló, sajnos túlságosan valódi harcokra), mind pedig a „világ” összefüggésében (gondoljunk akár csak az ökogyász és ökoszorongás kifejezésekre). Amit tapasztalunk, véleményünk  szerint a modernitás totalizálódása. Az „ember” talán elveszíti hegemónként átélt és felfogott pozícióját a természettel és a technikával szemben, de ha megérti kultúráját és belekapaszkodik, a kultúra fenn fogja tartani.

Fekete Richárd - Tóth Benedek

A bölcsészettudományok, a társadalomtudományok és a természettudományok egyaránt kiemelt figyelmet szentelnek a természeti környezet krízisének. E – más- és másfajta módszertanokkal élő – figyelemben közös, hogy a természetre társadalmi szempontból tekintenek, s hogy a társadalmi változatásokat egyáltalán nem függetlenítik a természeti krízistől. Természet és társadalom viszonyának megváltozására a tudományos megközelítések mellett az irodalom is reflektál. A kortárs irodalom egy igen izgalmas részhalmaza, a klasszikus zsánerirodalmi műfajokból (fantasy, scifi, horror) sarjadó, s azokat újraértelmező spekulatív fikció – járványelbeszélések, klímafikciók stb. formájában – előszeretettel foglalkozik társadalom és természet megváltozott viszonyrendszerével.

A közelmúltban több magyar szerző is sikerrel kísérletezett a klasszikus tömegirodalmi műfajok határainak újrarajzolásával: míg Moskát Anita elsősorban a fantasy, addig Veres Attila a horror, Markovics Botond pedig a sci-fi műfajában hozott létre esztétikailag is érvényes elbeszélést a legalapvetőbb gondolkodásszervező alakzataink mélyreható változásáról. Ember és gép, társadalom és természet, élő és élettelen stb. korábban markánsan megkülönböztetett kettősei átjárhatókká váltak: a gépekre, a természetre és általában az élettelen dolgokra a spekulatív fikció egyik legjellemzőbb elbeszélő stratégiája cselekvőként tekint.

Jelen írás Moskát Anita szövegeire koncentrál. E szövegek azon a határterületen léteznek, melyet „populáris”, illetve „magas” irodalomnak szoktak nevezni. Moskát Anita előtt kvázi zsáneríróként egy olyan ajtó nyílt meg (az ún. a magasirodalomé), amelyhez sokáig nemhogy kulcsot nem talált senki, de még kulcslyukat és kilincset sem lehetett látni rajta. Ennek jó példája, hogy a legmagasabb magyar zsánerirodalmi elismerés (a Zsoldos Péter-díj) mellett a szerző idén A röpképtelenek című novellájáért – többek között Kemény István, Bereményi Géza és Takács Zsuzsa nyomdokán – elnyerte a Hévíz Irodalmi Díjat.

A szerző Szerződési szabadság című kisregényének – melyről jelen írás szól – meghatározó alakzata természet és társadalom határainak újrarajzolása, hiszen a szöveg világában jogi szerződések által szabályozhatók a természet törvényszerűségei. A legalapvetőbb szabályok megváltoztatását a minden természeti törvényt felülírni képes mágia teszi lehetővé, melyet a valóságmódosító erővel rendelkező hivatalnokok gyakorolnak, akik átfogó természettudományi ismeretek birtokában fogalmaznak szerződéseket, s akik szigorú felügyelet alatt dolgoznak. A világmódosító emberek erejét béklyószerződéssel uraló országok ugyanis a természeti erőforrások módosításának képességét geopolitikai célokra használják.

A cselekmény gócpontjában két ország konfliktusa áll: a nagy katonai erővel rendelkező lagowi állam gyarmatosította az évtizedek óta megszállás alatt álló Ardennaust, melynek erőforrásait saját jóléti társadalmának kényelme érdekében használja fel. Lagow a gyarmatosítást posztháborús jóvátételi retorikába ülteti, gazdasági értelemben pedig a háborút követő hitelezésből eredő államadósság hitelesíti Ardennaus természeti kizsákmányolását. Egy házastársi veszekedés alkalmával az eredetileg ardennausi származású főszereplő, Gavin lagowi születésű férjének sorjázza a környezeti kizsákmányolás elemeit: „Ideális környezetben nőttél fel, ahol tiszta ivóvíz folyik a csapból, mert a káros anyagokat egy szerződéssel átterhelték Ardennausra. Elég napfény ért, nem szenvedtél vitaminhiánytól, tiszta levegőt szívtál, mert a szmogot a szerződéskötők elterelték a megszállt területre. Bármi, ami valaha a tányérodra került, a kizsákmányolás terméke, legyen az egy szelet kenyér vagy gyümölcsök, mert a ’nausiak kényszerből eladták a legjobb talajukat Lagownak.” (257). A származással járó társadalmi előjogok mellett a gyarmatosítás következményeire (s így létmódjára) is rávilágít az idézet, hiszen erősen utal arra a gyakorlatra, melyben a jóléti társadalmak saját életszínvonaluk biztosítása és fejlődése érdekében a fejlődő országok természeti erőforrásait aknázzák ki, tesznek tönkre helyi ökoszisztémákat, s idéznek elő természeti katasztrófákat.

A kisregény fiktív világában a természet egyáltalán nem passzív szereplő, hanem cselekvőként viselkedik. A szöveg folyamatosan utal arra, hogy a természet megismerhetősége korlátokba ütközik, és hogy a szerződők gyermekkortól hangsúlyos természettudományos képzése nem képes tökéletes természetmódosító cselekvések végrehajtására (azaz szerződések megírására). Az emberi kontroll határait, a természet uralhatósásának lehetetlenségét számos szöveghely jelzi. Ezek célja kezdetben Gavin szerződésírói szakértelmének hangsúlyozása, aki az ardennausi irattárban „megtalálta a hibákat is. Pontatlan légnyomásértékeket, amelyek miatt néha a szél vízszintesre fújta az esőt. Egy hibásan elterelt folyó paramétereit, ami nyomán egy áradás elmosott egy falut. Túl sok eladott mészkövet a talajból, elkerülhetetlen volt a földcsuszamlás” (206). Az ismerős természeti jelenségek (a vízszintes eső, a rossz szabályozásból eredő áradás, a nyersanyag-kitermelés következményeként létrejött talajmozgás) a kisregényben az ember valóságformáló tevékenységének következményei – pontosan úgy, ahogyan a kortárs környezetvédő mozgalmak retorikájából ismerős lehet. A három példából kettő (a mészkőeladás és a folyószabályozás) ráadásul olyan jelenségekhez kapcsolódik, ahol az ember közvetlen cselekvőként tűnik fel, az emberi tevékenységgel járó légnyomásváltozás pedig a globális felmelegedésről szóló közbeszéd fontos eleme. Ahogy a példákból is látszik, a szövegnek komoly mondandója van a klímaváltozásról, azaz erős kódként működik benne a klímafikciós irodalom: „Carthalenna szökőárjai egy általuk leigázott államot öntöttek el minden évben: úgy módosították a tenger áramlatait, a légtömegeket, hogy ezerötszáz kilométerrel arrébb csapjanak le. Mások földrengésektől szabadultak meg, hurrikánokat tereltek át a szomszédjaikhoz – a papírok szerint elsősorban lakatlan területekre, aztán a híradások mégis gumicsónakon úsztatott sebesültekről és romok alá szorult holtakról szóltak, akiket lisztként borított a földrengés pora.” (215)

Gavinnek hiába van meg a hatalma, hogy újraírja a természet rendjét, mégsem „képes olyan szerződést írni, amely minden paramétert szabályoz.” (253). A természet ugyanis túlságosan összetettnek bizonyul, a természettudomány eszköztára pedig túlságosan kevésnek. Mikor a gravitáció átterhelésének hírére tüntetni kezdenek az ardennausi lakosok, Gavin katonai utasításra olyan mértékű felhőszakadást idéz elő, mely őt magát is megrémíti. S amikor elszabadul az emberi beavatkozás, és a főszereplő erejének következtében a természet ereje fenyegeti a főszereplőt, akkor mutatkozik meg teljes valójában a természet cselekvőképességge. Hangsúlyozzuk: a főszereplő szerződéseket ír, tehát jogi formulák segítségével próbálja uralma alá vonni a természeti környezetet. A valóságmódosítás során tehát a természettudomány eszköztára mellett a jog társadalomtudományi fogalomtára is kevésnek bizonyul. A szöveg ennyiben a társadalom- és természettudományok fogalmi hiányosságairól is beszámol.

A Szerződési szabadság a kultúra mélyszerkezetét érintő alapfogalmakról szól: elsősorban természet és ember, valóság és fikció elkülönített fogalompárjait gondolja újra, tehát értelmezi a mű születését övező kulturális jelenségeket. Mondandója van továbbá a klímaváltozásról, a globális kapitalizmusról és a kizsákmányolásról és az antropocén korszakról. A regény céltudatosan, szinte programszerűen lép fel a valóságformálás igényével: nem csupán témájában veti fel a valóságformálást, hanem formai-esztétikai értelemben tükrözi is az irodalom egyik legalapvetőbb funkcióját, hiszen alakítja a kulturális közbeszédet, s vele együtt a valóságot.

Szerző: Fekete Richárd

 „A cikk a TKP2021-NKTA-21 számú projekt keretében a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a 2021. évi Tématerületi Kiválóság Program pályázati program finanszírozásában valósult meg."

Úgy vélem, a mostani rohanó világban elég kevesen gondolják végig, hogy azon cselekvések, amiket egy nap megtesznek, mint például bevásárlás, autóval való közlekedés egyik helyről a másikra, gyorsétteremben ebédelés, és megannyi káros tevékenység milyen hatással is van bolygónkra. Mint például, hogy a boltokban mindenféle olyan ételt megveszünk, aminek a fele valószínűleg úgyis kidobásra kerül, vagy esetleg, amikor a végtelen kocsisorban állva a kipufogó-gázzal szennyezzük a levegőt, a gyorséttermek óriási hulladéktermeléséről nem is beszélve. De hát az ember miért is gondolna ilyenekre? A környezetvédelem több évtizede fennálló téma, a modern világban azonban a közösségi médiában ennek nem sok szerep jut, vagy legalábbis nem elég.

Sokan csak kihasználják a jó ügyekért folytatott támogatást reklámra, hogy azt mutassák a médiában, hogy ők szentek, sérthetetlenek emiatt, de a valóságban pont ellentétesen cselekednek, és szinte bármit megtesznek azért, hogy a média jó fényben tüntesse fel őket. Tegyük fel, „Vegyetek kulacsot, hogy ne szennyezzük műanyaggal a környezetet! „-mondaná bármely influenszer a fizetett hirdetésében, miközben a háttérben megbújna egy-egy Starbucks kávés műanyag pohár. Esetleg egy „Készülj el velem” -videóban pedig a legdrágább sminktermékeket felhasználva (de persze csak olyan sminktermék gyártó cégektől, amik köztudottan állatokon tesztelik termékeiket) mesélik el mennyi ruhát rendeltek egy kínai eredetű online webshopról. Utóbbi etikai problémáiról, a túlhajtott gyári munkásokról, a gazdasági hatásokról nem is beszélve. Ezen tartalom fogyasztói szó szerint falják ezeket a tartalmakat, és természetesen követik is a leírt példákat, elvégre ez a megszokott, ez megy az interneten, ezt csinálja mindenki ebben a generációban.

Sőt, ha már a fogyasztói társadalomról is beszélünk, érdemes megemlítenem, hogy mennyire elterjedtek az utóbbi 2-3 évben az úgynevezett „Haul” videók a különböző közösségi média platformokon, amikben óriási csomagokat bontanak ki a tartalomgyártók, és lényegében csak megmutogatják a nézőiknek milyen ruhákat, kiegészítőket, dekorációkat, ékszereket, sminktermékeket, -és még sorolhatnám- vásároltak. Vannak kifejezetten olyan tartalomkészítők, akiknek az összes videója ilyen stílusban készül, és ez is remekül mutatja a modern ember gondolkodásmenetét. Soha semmi sem elég. Mindig több és több dolgot kell venniük, ezzel is úgymond emelve a képmutatásukon, a mások előtt való felvágás legteteje, és a túlzott vásárlás formájának bemutatása természetesen a nézőket is a többszöri vásárlásra ösztönzi. A Tik-tokon nemrégiben megjelent az „overconsumption „fogalom, amely lényegében a túlzott fogyasztásra utal, ennek ellentéte az underconsumption, amely fogalom alatt jelentősen több videót találhatunk, hiszen ez a trend sok ember szemét felnyitotta arra, hogy a média mennyire befolyásolta a vásárlási szokásaikat, és mennyi felesleges, káros terméket vásároltak a befolyásoló tényezők miatt. Itt lényegében bemutatják, hogy például a bőrápoláshoz a tíz darab termék helyett csak kettőt használnak, vagy esetleg az öt téli kabát helyett csak egyet, és így tovább. Ez szerintem egy kifejezetten úttörő trend jelenleg, hiszen ez mindenkinek hatalmas felismerés, és persze tanulságos is az egész.

A fenntarthatóság, az újrahasznosítás és például a tudatos vásárlás egy jó módja lehetne környezetünk megóvásának, vagy legalább a túltermelési folyamatok lassításának. Abszolút remek kezdeményezésnek és előre lepésnek vélem azt, ha már a boltba is úgy indulunk el, hogy előre összeírt listánk van a megvásárlandó termékekről, saját vászontáskákat is bepakolunk, és mondjuk tömegközlekedési eszközzel jutunk el a boltig és vissza. Nagy előrelépés az is, ha mondjuk fél-évente veszünk új ruhadarabokat, cipőt, vagy kabátot is csak akkor, ha a régi teljesen elhasználódott, és akkor is igyekszünk olyan cégektől választani, amik bizonyítottan újrahasznosított anyagból készítik darabjaikat, vagy esetleg használt-ruha áruházakat is kereshetünk. Utóbbihoz kapcsolódik személy szerint kedvenc online boltom, a Vinted is, amely szintén remek előrelépés a környezetvédelem, a textilhulladékok csökkentése, a ruhák újra hasznosításának szempontjából, elősegítve a körkörös gazdálkodást.

Szerencsére jelenleg nagyon sokan élnek mind a Vinted és mind a second-hand boltok adta lehetőségekkel és ismerősi körömben is egyre divatosabb lett „turkálókba” járni. Ez egy hatalmas szó, hiszen régebben – tegyük fel 10 éve - az én értelmezésem szerint ez egyfajta lesajnáló/degradáló kifejezés volt, mert „akinek a turkálóból van ruhája, nincs pénze rendes ruhára” és hasonló jellegű megjegyzések övezték azon személyeket, akikről tudták, hogy turkálóból, használt ruhákból öltözködnek. Mostanra viszont ez teljesen új értelmet nyert, és most már van, hogy egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy az adott ruhadarab, amit visel valaki turkálóból, egy fast fashion márkától, vagy egy kínai cégtől származó darab-e. Hiszen elértük azt a szintet, amikor a legtöbben inkább elmennek a közeli Hádába, megnézik a ruhadarabot online a Vinted-en, mintsem bemennek egy H&M-be és megveszik ugyanazt a terméket, csak dupla – ha nem tripla - áron.

Ez a fajta váltás legfőképpen személyes tapasztalatból, illetve a generációmban észrevehető változásból is látszik. A Z generáció és az alfa generáció egyik közös pontja úgy vélem a divat. Vannak, akik még mindig a fast fashion boltokat választják, a minél több híres márka megvásárlására hajtanak, folyamatosan követik a legújabb trendeket, a divatot, és azt az elvet vallják, hogy lényegében minél több pénzt költesz a ruháidra, annál nagyobb az értéked. Ugyanakkor vannak azok, akik inkább a tudatos vásárlás mellett állnak, és az említett módon használt ruha boltokban vásárolnak, vászontáskát visznek mindenhova, kulacsban viszik az innivalójukat. Természetesen nincs éles határvonal az említett két típus között, viszont jelenleg ez a két irány az ami tapasztalataim szerint ellentétes értékeket képvisel.

A közösségi médiában ez az elkülönülés is viszonylag jobban előtérbe kerül, hiszen a legtöbb hazai, fiatal influenszer által diktált trendeket igyekeznek a fiatalabb generációk, a nézőközönség követni, és természetesen nem azon töprengenek, hogy vajon a feléjük közvetített tevékenység vajon mennyire káros esetleg a bolygónak, hanem hogy az általuk istenített közszereplő hányadik drága rúzst fogja megvenni legközelebb.
Végső soron érdekes elgondolkodni, mennyire kritikusak tudunk lenni, ha mások esetleg nem az elvárt protokoll szerint cselekednek, mint például ahelyett, hogy kulacsot használnának, megveszik a huszadik túlárazott műanyag PET palackot a boltban(legalább vissza tudják vinni és újra hasznosítani az üvegeket), de mikor mi magunk cselekszünk ugyanígy, az természetesen el van nézve, hiszen mi „kivétel” vagyunk.

Elvégre mi alakítjuk szájunk íze szerint a szokásainkat, a környezetünket mi magunk szennyezzük, mi tehetünk arról, hogy az állatok többsége kihaló félben van, minket kell felelősségre vonni azért, mert a tengerekben rengeteg a mérgező anyag, lebomlásra nem képes műanyag, és hogy önző módon mindig mindenből a legtöbbet szeretnénk magunknak. Azonban ugyanakkor a megfelelő tájékozódással és igyekezettel ezeken közösen, összefogva tudnánk változtatni egy jobb jövő képének reményében.

Nyirő Boglárka (Pannon Egyetem HTK kommunikáció- és médiatudomány BA)

Forrás:

1. https://www.youtube.com/watch?v=FTlcMycU13E&t=76s&ab_channel=katierobinson
2. https://www.youtube.com/watch?v=Bh8dnw67rE0&ab_channel=TED
3. https://www.youtube.com/watch?v=00NIQgQE_d4&t=339s&ab_channel=DWPlanetA

Az ember évezredek óta érdeklődéssel és csodálattal tekint a csillagos égre, a minden vonatkozásában végtelen világmindenségre. A makrokörnyezet iránti különleges érdeklődése késztette az embert arra, hogy észlelése számára egyre tökéletesítse a csillagászati jelenségek és égi objektumok megfigyelését szolgáló eszközeit. A modern tudomány fejlődésére éppúgy ösztönző hatást gyakorolt Kopernikusz heliocentrikus világképe, mint Kepler bolygómozgási törvényei, Newton gravitációs törvénye.

A csillagok titkait fürkésző ember a 20. századig a Földről figyelte meg az univerzum messzeségét. Az univerzum megértésére vágyó kutatók, tudósok a 20. század második felére képessé tették az embert arra, hogy elhagyja a Földet, kilépjen a világmindenségbe, és kívülről láthassa bolygónkat. Az 1960-as és 1970-es évek űrhajósai a Föld szépségét, ugyanakkor univerzumbeli kicsiségét, elhagyatottságát, sebezhetőségét láthatták, és az általuk készített fényképeken láttatták. Ennek következtében a kutatókban, tudósokban újabb kérdések fogalmazódtak meg, amelyek a bolygónkon élő ember létkérdéseit, elsősorban a növekedés határainak, a nukleáris fegyverek elterjedésének, a természeti környezet állapotának problémáját állították előtérbe, és Földünk értékességét hangsúlyozták.

Az univerzumban egyre távolabbra tekintő ember 1946-tól váltott perspektívát, ettől kezdve nemcsak az univerzum egy részét figyelhette meg a Földről, hanem a világűrből saját bolygóját is szemlélhette, amelyről egyébként már régóta tudta, hogy gömb alakú. Az Egyesült Államok első űrprogramjához a náci Németországban kifejlesztett V–2 irányított ballisztikus rakétát használta. Az 1946 őszén felbocsátott V–2 rakétába egy 35 milliméteres kamerát építettek be a felemelkedés rögzítésére, ez a kamera készítette a világűrből, mintegy 65 mérföldes (105 kilométeres) magasságból az első felvételeket a Földről. Mivel a felvételek fekete-fehérek, nem túl jó minőségűek voltak, s bolygónk felületének csak egy szeletét örökítették meg, lenyűgöző hatást nem váltottak ki. Az 1946 utáni két évtized az űreszközök versengő fejlesztéséről, a műholdakról, az űrhajókról szólt, az emberek figyelmét nem bolygónk, hanem a Föld egyetlen természetes holdja kötötte le. A Hold körül keringő Lunar Orbiter–1 amerikai űrszonda a Földről és a Holdról 1966. augusztus 23-án készített felvételét az amerikai Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal 1966 őszén és 1967 tavaszán is közzé tette, a Föld-kép iránti érdektelenség a fekete-fehér fénykép gyenge minősége mellett a fénykép előnytelen „kompozíciójával” is magyarázható, mivel a képen a Föld mintha „lemenne” a fotót uraló Hold mögött.

Bolygónkról az első nagy hatást kiváltó, közismertté vált fényképet az első emberes holdküldetésen résztvevő amerikai űrhajós, William Anders fotózta 1968. december 24-én. A fél évvel későbbi holdraszállás előkészítésével megbízott űrhajósok egyike az Apollo-8 űrhajóból Hasselblad fényképezőgéppel színes fényképet készített a hold horizontján emelkedő Földről. A Föld fotózása nem szerepelt a holdmisszió programjában, a meglepetés ennek ellenére mindmáig az űrexpedíció nagyra becsült hozadéka. A fényképet az amerikai Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal a napkelte kifejezéshez hasonló, optimista hangvételű „Földkelte” („Earthrise”) címmel tette közzé a legénység visszatérése után három nappal, 1968. december 30-án. A fotó – amelyet az atlanti világ tekintélyes napilapjai, a Washington Post és a Times is szinte azonnal megjelentetett –, remekül láttatja a szürke, sivár hold és az élet értékes, ragyogó, kék-fehér bolygója közötti éles kontrasztot.

„Földkelte”. Fénykép a Földről, amelyet az amerikai Apollo-8 űrhajó legénységének tagja, William Anders készített 1968. december 24-én. (Fotó: Wikimedia Commons)

A Földről a másik lenyűgöző látványt nyújtó felvétel négy évvel később, 1972. december 7-én született az amerikai Apollo-űrprogram tizenegyedik repülése, az Apollo–17 űrexpedíció során. A fényképet, amelyet a tudományos fényképezés Mona Lisájaként tartanak számon, Harrison Schmitt űrhajós egy 70 milliméteres Hasselblad fényképezőgéppel készítette bolygónktól mintegy 29 ezer kilométeres távolságból.

A Nap által jól megvilágított Föld egésze tisztán látható a körülötte lévő végtelen, sötét térben. A fénykép különösen kedvező időjárási viszonyok között készült: „az északi félteke nagyrészt felhőmentes, a kék óceánok egyértelműen elkülönülnek a kontinensektől” (Czepel, 2019.) A Földet szokatlan perspektívából, dél felől láttató képet az óceánok vizei, az Antarktisz és Afrika uralják.

„Kék márvány”. Az amerikai Apollo-17 űrhajó Holdra való repülése során a Földről 1972. december 7-én készült fénykép. (Fotó: Wikimedia Commons)

A világűrbe vezető úton az ember valójában nem az univerzumot, hanem a Földet fedezte fel. A két amerikai Apollo-küldetés során a bolygónkról készült, különleges látványt nyújtó fényképek nemcsak a fotográfia történetében számítanak jelentősnek, a környezetvédelem, a politika területén is szimbolikus értékűek.

A Föld világűrből készült, államhatároktól, politikai blokkok választóvonalaitól mentes képei sokak számára azt a jelentést hordozták, hogy a korabeli hidegháborús atmoszféra, a kétpólusú világrend ellenére Földünk mégiscsak egységet képez. Ebben a megközelítésben mindkét Föld-fénykép alkalmassá vált az ember békevágyának, igazságosság iránti igényének kifejezésére.

A Földről készült fényképek ráirányították a figyelmet arra, hogy az emberiség jövője egyedülálló környezetet biztosító bolygónkon van. A „Kék márvány” a bolygónk természeti környezete megbecsülésének fontosságára figyelmeztető, 1970 óta minden évben megtartott környezetvédelmi rendezvény, a Föld napja szimbólumává vált. A Föld törékenységének, sebezhetőségének, védelemre szorultságának üzeneteként is értelmezhető „Kék márvány” az 1970-es években megerősödő környezetvédelmi mozgalom jelképévé is vált.

A fogyasztói szemlélet újragondolására való ösztönzés ugyan napjainkban is töretlen, ennek megvalósítása viszont még várat magára. A természeti erőforrások pazarlása, a környezet szennyezése, a természet túlzott kiaknázása továbbra sem szűnt meg. A Földről alkotott képünket a két fotó valóban megváltoztatta, magatartásunkra azonban csekély hatást gyakorolt.

Bolygónk látványa képek sokaságához szokott szemünk számára még ma is különleges élményt nyújt.

Szerző: Kalmár Zoltán

Irodalom

Czepel, Robert: Das Bild, das die Welt nicht veränderte. (2019.07.20.) https://science.orf.at/v2/stories/2988510/

Grothe, Solveig: Der Tag, an dem die Erde aufging. (2013.12.17.) https://www.spiegel.de/geschichte/ein-foto-und-seine-geschichte-der-tag-an-dem-die-erde-aufging-a-951333.html

Kanttratowicz, Leonie: Die Erde aus dem Weltall: 16 beeindruckende Bilder und ihre Entstehung. (2023.02.06) https://t3n.de/news/erde-aus-dem-weltall-beeindruckende-bilder-entstehung-1529971/

Riva, Miguel de la: Wie ein Foto der Erde unser Weltbild veränderte. (2018.12.24.) https://www.derstandard.de/story/2000094235914/wie-ein-foto-der-erde-unser-weltbild-veraenderte

Space Center Houston: Prior to 1946, people had never seen the Earth from outer space. On this day, 73 years ago, that would all change. (2019.10.24.) https://spacecenter.org/first-photo-taken-from-space/

A közlemény a TKP2021-NKTA-21 számú projekt keretében a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a 2021. évi Tématerületi Kiválóság Program pályázati program finanszírozásában valósult meg.

A fenntarthatóság fogalma és az ahhoz kapcsolódó (részben rokon értelmű) kifejezések, mint a fenntartható növekedés és a fenntartható fejlődés, világszerte fontos szerepet játszanak a környezetvédelmi jellegű vitákban, és egyre inkább a hétköznapi beszélgetésekben is.

Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy új, talán csak pár éves fogalmakkal állunk szemben, valójában több évtizedet kell visszautaznunk az időben, ha az első, dokumentált előfordulásait szeretnénk felderíteni a nevezett kifejezéseknek. Szerencsére ezt már a karosszékünkből is megtehetjük—illetve bárhonnan, feltéve, hogy hozzáférünk a világhálóhoz, és a megfelelő adatbázisokban kezdünk el kutakodni.

A Google Books virtuális könyvgyűjteménye alapján a „fenntarthatóság” („sustainability”) kifejezés nemzetközi (angol nyelvű) dokumentumokban az 1980-es évek második felétől vált elterjedtté, amikor a környezetvédelmi és társadalmi kérdések már globális szinten kezdtek összefonódni egymással. Rövid ideig a fenntarthatóság népszerűsége együtt emelkedett a „fenntartható fejlődés” fogalmáéval—főként az 1987-es ún. „Brundtlandt jelentés”-t követően, mikor a volt norvég miniszterelnök asszony által vezetett ENSZ bizottság a fenntartható fejlődés alapkritériumaként a jövő nemzedékek szükségletei kielégítésének biztosítását határozta meg. Körülbelül az 1990-es évek közepétől viszont már az óvatosabb (és általánosabb) „fenntarthatóság” kezdte uralni a közbeszédet és a vonatkozó szakirodalmat, markánsan maga mögé utasítva a „fenntartható fejlődés”-t, és szinte véglegesen kiszorítva a „fenntartható növekedés”-t („sustainable growth”), melynek egyoldalú gazdasági fókusza már túlzottan behatároltnak bizonyult a növekedés társadalmi és környezetvédelmi költségeit is figyelembe vevő generációk számára.

Fél évszázaddal korábban (Az 1940-es évek második felében) még a fenntarthatóság is csak nagyon szűk értelemben volt használatos az angol nyelvű forrásokban: például egy adott projekt—duzzasztógát, vízi erőmű—költséghatékony működtetésével kapcsolatban merült fel ez a szempont.

Ha az angol nyelvű forrásokban tapasztalható tendenciákat összevetjük a magyarországi folyamatokkal, akkor—némi fáziskéséssel—hasonló fejleményeknek lehetünk tanúi hazánkban is, amennyiben például az Arcanum Digitheca (https://adt.arcanum.com) újság- és folyóirat-adatbázisában böngészünk célirányosan. Ráadásul felfedezhetjük, hogy a fenntarthatóság fogalma Magyarországon már csaknem 150 évvel ezelőtt felbukkant, méghozzá kifejezetten környezetvédelmi kontextusban. 1878 márciusában a Borsod-Miskolci Értesítő „K.—y.” által jegyzett cikke meglepően modern szemlélettel (és a címében sajátos szójátékkal) fejezte ki aggodalmát a korabeli, alulszabályozott és nagyrészt illegális erdőirtással kapcsolatban. A „Jól „fázzunk,” hogy aztán megne fázzunk!” (sic.) című véleménycikk „az erdők fenntarthatósága és a vidék erdő- és közgazdasági jóléte, existencziája” felett érzett aggodalomtól vezérelve üdvözölte a készülő erdőtörvényt, és kifejezte abbéli reményét, hogy az illetékes hatóságok majd érvényt is fognak szerezni a szigorodó törvényi garanciáknak (K.—y., 1878, 2. o.).

Az 1879-es erdőtörvény végül számos tekintetben beváltotta a hozzá fűzött reményeket: a „feltétlen erdőtalaj” fogalmának bevezetésével meghatározta azokat a területeket, amelyek csak erdővel borítva biztosíthattak tartós jövedelmet; korlátozta az erdőirtást; elrendelte a kopár területek állami segítséggel történő erdősítését; továbbá szigorította az erdészek szakmai végzettségével és nyelvtudásával kapcsolatos elvárásokat. A törvény fontosságát jól illusztrálja, hogy a mából visszatekintve is természetvédelmi korszakhatárként azonosítja számos elemző.

Szerző: Czeglédi Sándor

A közlemény a TKP2021-NKTA-21 számú projekt keretében a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a 2021. évi Tématerületi Kiválóság Program pályázati program finanszírozásában valósult meg.

A fenntartható fejlődés három alappillérét a gazdaság, a környezet és a társadalom alkotja. Bármelyik tartóoszlopot is szemléljük, hamar kiderül, hogy mindegyik területen kirajzolódik a közoktatás tematikus tartalmának a fontossága a környezeti tudatosság társadalmi növelésében.

Az oktatás alapvető kérdései között (mit tanítunk, milyen céllal és hogyan) egyre nagyobb hangsúlyt kap a folyamat végére kitűzött célok elérésének igénye. A tanítás-tanulás tematikáját, az elsajátítandó készségeket, ismereteket és attitűdöket, a célokat és az elvárt kimeneti követelményeket számos dokumentum szabályozza. A 2020-as évekre megjelentek azonban olyan szabályozók, kiegészítések (többek között a Nemzeti alaptantervben), amelyek a fenntarthatóságra és a környezettudatosságra való nevelést kiemelt fejlesztési területként nevezik meg. Habár mindegyik dokumentum a környezettudatos nevelést tantárgyközi tevékenységként képzeli el, az iskolákban leginkább a természettudományos szaktanárok végeznek olyan tevékenységeket, amelyek kimondva-kimondatlanul a fenntarthatóságra nevelést célozzák meg.

Vajon milyen lehetőségek rejlenek a környezettudatosságra való nevelésben? A köznevelésben sok szép példát láthatunk erre: hol országos, regionális eseményekhez, világnapokhoz kapcsolódóan (pl. Föld Napja, Víz Világnapja, Fenntarthatósági témahét, Madarak és Fák Napja, Mozdulj a Klímáért Akció; szemétszedés, faültetés, madáretetés, papírgyűjtés, virágosítás stb.), hol intézményi, tanári ötlettől vezérelve találkozhatunk számos jó gyakorlattal. Utóbbira követendő példa az élménypedagógia és a kooperatív módszerek alkalmazása az oktatásban, a saját kulacs használata, cserebere akciók meghirdetése vagy a diákok körében, osztályonként kinevezett környezet- és energiaőr-szerep kigondolása.

Az oktatásirányítási dokumentumok mellett, amelyek előírják a fenntarthatóságra nevelés fejlesztését, fontos lenne egy olyan ötlettár megjelentetése is, amely segítséget jelentene az intézményeknek a környezeti, fenntarthatóságra nevelés céljainak megvalósításában.      

Szerző: Dr. Szabó Melinda

Az utóbbi időben az éghajlatváltozás gyakoribb és szélsőségesebb időjárási eseményekhez, például árvizekhez, viharokhoz és aszályokhoz vezetett. Mivel tanúi vagyunk és átéljük ezeket az eseményeket, nagyobb valószínűséggel vagyunk kitéve olyan traumatikus eseményeknek, mint a pusztítás, a közösségek elvesztése és a súlyos sérülések. Következésképpen sokunkban szorongás alakulhat ki.

Az éghajlati szorongás, vagy más néven ökoszorongás az éghajlatváltozás hatásaival kapcsolatos szorongó érzésekre utal. Ez a fajta szorongás gyakran a bizonytalanság, az irányítás hiánya és a jólét vagy a biztonság miatti aggodalmak érzésében gyökerezik. Más stresszt kiváltó dolgokkal ellentétben, amelyek gyakran személyes jellegűek, az éghajlatváltozás univerzálisabb és gyakran megfoghatatlan. Emiatt az éghajlati szorongás az élet minden területén hatással lehet az emberekre.

Az éghajlatváltozás hathat a mentális egészségre, többek között olyan érzelmeket válthat ki, mint a bűntudat, a düh, a veszteség, a szégyen, a reménytelenség és a fáradtság. Ezek az érzések számos tényezőből fakadhatnak, beleértve a közvetlen hatásokat pl. a lakhatás vagy a megélhetés elvesztése. Megtanulhatjuk az éghajlati szorongás kezelését például azáltal, hogy megpróbáljuk elkerülni, hogy aggodalmaink és érzéseink eluralkodjanak rajtunk, illetve azáltal, hogy reményt ébresztünk a jövőre nézve és továbbra is részt veszünk a klímavédelmi akciókban.

Szerző: Dr. Forintos Éva

Ha csak egy hátitáskát vihet magával az ember, erősen beszűkülnek a lehetőségei, hogy mekkora könyvet tehet bele. Éppen kéznél volt egy praktikus kis kötet, amit akár a repülőn is elővehetek, vagy akár a vonaton is olvashatok. Tudom, a könyv anyagát interneten is fel lehet lelni, ha van az embernek „Mersz”-e hozzá, de bármily meglepő: az SBB (svájci MÁV, csak sokkal pontosabb, gyorsabb és persze sokkal drágább) vonatokon nincsen wifi. Na, most lehet irigykedni, 12 napig Svájcban voltam, s ebből csak 4 napon át kellett a kis 2 és féléves cukiságra vigyázni. Milyen jó is lesz, lehet kirándulni, múzeumba járni, sörözni a tónál - gondoltam. Erre nyolc napon át esett az eső, nem volt mit tenni, maradt a könyv.

Rögtön rájöttem, hogy nem tudományos művet hoztam magammal, mert minden szavát értem. A címe ugyan megtévesztő, az ember azt hinné, szerelmi tanácsadó. (Ábrándok bűvöletében? – avagy miről álmodik a lány: na biztos nem arról, hogyan pusztul el az emberiség az éghajlatváltozás következtében.)

A képanyag sem igazít el, mert az nincs, csak szöveg. Olyan, mint egy írott podcast, egy izgalmas rádiós előadássorozat, kinyomtatva. De használhatnánk szakgimnáziumi fizikai, kémiai, környezettani segédkönyvként is. Ha… Igen itt jön a szokásos kritika, amit a szakdolgozói bírálatoknál is be szoktam vetni: hol vannak a táblázatok, hol vannak az ábrák?  De aztán rájöttem, ez adja épp a lehetőséget: egy fizika-kémia szakos tanár könnyedén kiegészíthetné az alapszöveget a megfelelő tananyaggal, képekkel, utalásokkal (rövid filmekhez pl.), meg kérdésekkel, feladatokkal. Olyan jó kis segédkönyv és virtuális munkafüzet születhetne, ami alapján egy „akármilyen szakos” tanár is meg tudná tartani az órát.

Szerző: Dr. Agg Zoltán

Érdekes dolog a fenntarthatóság kérdése. Az ember felcsapja az interneten szinte bármely kisebb-nagyobb cég, szervezet honlapját, közösségi felületeit és mindenhol szembesül a vállalások között e nemes céllal. Repkednek a nagyobbnál-nagyobb szavak, ígéretek, hisz ez most „menő” téma, a nap zárásaként a cégek marketingesei pedig nyugodt lélekkel veregetik vállon magukat, hogy „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”.

Hollywood számára sem idegen a klímaválság kérdése, azzal pedig mindannyian tisztában vagyunk, hogy a filmek mindig is egyfajta szócsövei voltak szociális, politikai problémáknak. Gondoljunk csak bele, hány olyan mozgóképet találunk például a Netflixen, melyek a globális felmelegedésre, környezetvédelmi krízisekre hívják fel a figyelmet. Függetlenfilmesként jómagam is úgy vélem, hogy az edukáció, még ha az szórakoztató köntösbe is van bújtatva, kötelességünk, törekednünk kell arra, hogy élhető bolygót adjunk át az utókornak. Kérdezhetné az olvasó, hogy mégis mit árthat egy 1,5-2 órás művészeti alkotás a Földnek. Hozom a döbbenetes példát: egy nagyköltségvetésű film átlagos karbonlábnyoma 3000 tonna CO2 egyenérték/fő, ami több mint 11 millió autóval megtett km-rel egyenlő. A problémát felismerve természetesen a filmipar megoldást keresett, ma pedig már a fentebb említett, a honlapokon jól mutató nagy szavakon túl tényleges lépések történtek a fenntartható filmezés irányába: a stábokban megjelentek a fenntarthatósági koordinátorok, az elektromos járművek, az energiatakarékos izzók, az újratölthető palackok, nagy figyelmet fordítanak a hulladékkezelésre stb. Hazánkban a Nemzeti Filmintézet egy Zöld kiadvány nevű füzetecskét is összeállított, melyben hasznos tanácsokkal látják el a stábokat. Ám hiába minden, ha a közönség a több száz millió dollárból készülő blockbusterekre akarja kikapcsolni az elméjét a tévé előtt, a gigacégek pedig nem hagyhatják, hogy vezető szerepüket a kapitalista világban holmi környezetvédelem miatt veszítsék el. Így tehát a Russo fivérek éppen 300 millió dollárból készítik a Netflix megrendelésére The Electric State című sci-fijüket...

A COVID előtti időszak—visszatekintve már-már idilli nyugalma—és a járvány alatti részleges bezártság hónapjai (évei) alatt valószínűleg kevés emberben merült fel Magyarországon az otthon kényszerű (és pánikszerű) elhagyására történő felkészülés szükségessége—annak ellenére, hogy a 2015-től kezdődő menekültválság, majd az orosz-ukrán háború borzalmai már szinte testközelből érzékeltették, hogy milyen is lehet az, amikor hirtelen menni kell (egyelőre valaki másnak).

Mindezen társadalmi katasztrófák mellett a természet is bármelyik percben a tudtunkra adhatja, hogy ki (vagy mi) az úr a közvetlen környezetünkben: villámárvíz (vagy éppen szárazság következtében keletkező tűzvész), földrengés, stb. ugyanúgy a közellátás végzetes zavarait és a közrend felbomlását eredményezhetik, mint egy váratlan ipari baleset (pl. a másfél évtizeddel ezelőtti, ajkai vörösiszap-katasztrófa).

Tehát: készüljünk! Nem pánikszerűen, hanem előrelátóan és tudatosan. Akár tervezési játéknak is felfogható, ha összeállítunk egy 2-3 napnyi túléléshez elegendő vizet, nem romlandó élelmiszereket, ruhákat, tisztálkodási szereket és gyógyszereket (power bank-et, töltőkábeleket, lámpát, készpénzt, stb.) tartalmazó, de még könnyen cipelhető méretű és súlyú hátizsákot. (Az összetevőket tekintve tucatnyi ajánlást találhatunk az interneten—ezekből igényeink és a várható körülmények figyelembe vételével kedvünk szerint válogathatunk.) Sőt mi több: a késznek gondolt csomagot akár többé-kevésbé éles körülmények között tesztelhetjük is—pl. túlélőtáborban vagy egy komolyabb teljesítménytúrán.

Dr. Czeglédi Sándor